Roger Scruton környezetfilozófiája és az oikofilia
- 1. Erkölcs, felelősség, jövő
Roger Scruton angol konzervatív filozófus a környezetvédelemhez való politikai hozzáállásában megmutatkozó különbségeket a jobboldali és baloldali értékorientáció által kialakított identitások között meghúzódó gyökeres különbségében látja. Állítása szerint végső soron a jobb- és a baloldal különbségéből fakadó egzisztenciális természetű attitűdök, és az így kialakult ideológiai attribútumok azok, amelyek rányomják a bélyeget a környezetpolitikára és környezetfilozófiára, feltárva ezzel az e téren meghozott döntések és javaslatok szerkezeti mivolta mögött meghúzódó világnézeti differenciát. A környezetvédelmi megközelítések a fennálló probléma orvoslásának a szempontjából ugyanis Scruton szerint leginkább a baloldal egalitárius fellépésén, illetve a jobboldal személy és közösség központú megközelítésén fordul meg. Tudniillik míg előbbi hajlamos arra, hogy egyfajta kizárólagossággal az államra bízza a megoldás kulcsát, addig utóbbi fordítva a képleten, nem felülről, hanem alulról indulva a felelősség súlyát nem az állam, hanem a kisebb nagyobb közösségek által kialakított szemlélet- és életmódból fakadó felelősségtudat kötelezettségek vállára helyezi.
Egy dolog azonban közös: mindkét oldal világnézeti alapállásától függetlenül azon ösztönzőket és motiváló tényezőket igyekszik megtalálni, amelyek szavatolják a környezetvédelmi erőfeszítéseket erkölcsi alapját, s ezáltal képesek megágyazni annak a felelősségteljes gondolkodásnak, amely kezeskedik közös örökségünkért, és megóvja azt a következő nemzedék számára. Olyan motivációkra van tehát szükség, amelyekkel hosszútávon számolhatunk, s amelyek az ökológiai célok kiépítésében általános, és ezáltal állandó hajtóerőként szolgálhatnak. A környezetpolitika a gyakorlatban és a környezetfilozófia az elméletben tehát már eleve lépés hátrányból indul, amennyiben nem a megfelelő motivációs erők azok, amelyek ezen célkitűzéseinket áthatját és ezáltal plántálják. Sőt Scruton szerint a környezet védelmét eleve egy veszett ügyként könyvelhetjük el abban az esetben, ha nem tudjuk megtalálni azokat az ösztönzőket, melyek az egész társadalmat az ügy előre mozdítására sarkallják. Mindebből pedig azt a logikus következtetés vonhatjuk le Scrutonnal együtt, miszerint a „környezeti problémák, nem a gazdaság, hanem a morálitás problémái.” Ugyanis a jövő nemzedéke iránt az ún. homo economicus, akit csak az egydimenziós fogyasztási vágy és a saját költség-haszon preferenciái hajtanak, természetszerűleg képtelen arra, hogy lemondjon valamiről az itt és mostban, egy rajta jóval túlmutató jövőért. Az erkölcsi motiváció azonban a vágyat előnyben részesítő mentalitást meghaladva, sőt mi több a legtöbb esetben valamilyen áldozatot hozva meg is tagadva, nem az anyagból, nem a gazdasági érdekekből, hanem egy magasabbrendű felelősségtudatból veszi erejét, amely így nem csak a jelenben birtokolt jogokkal, hanem a jövőre kiterjedő kötelezettségekkel is együtt jár.
Scruton az erkölcsi tudat kialakulása kapcsán a kortárs morálfilozófia téziseit tanulmányozva elismeri, hogy a már említett felelősségérzet[1], vagy éppen az elszámoltathatóság[2] és az igazságosság[3], mind-mind szerepet játszanak az emberi moralitás racionális struktúráinak kifejlődésében, azonban úgy gondolta, hogy mindez önmagában még kevés, mindaddig amíg nem válaszoljuk meg azt a kérdés, hogy mi az, amely lényegében feléleszti bennünk a felelősség, az elszámoltathatóság és az igazságosság érzését, és végső soron arra indít bennünket, hogy törődünk kell a jövő nemzedékével. A soron következő generáció iránt érzett felelősségünket ugyanis nem a fenti absztrakt tézisek egyik alakítja ki Scruton szerint (még ha későbbiekben együttesen tudat alatt szerepet is játszanak a morál motivációs faktoraiként), hanem ezek is pusztán egyfajta következményként, mégpedig a kötődés természetes mozzanatának folyományaként lehetnek jelen erkölcsi döntéseink háttereinél. Ha az őseink és örököseink láncolatában számunkra feltárulkozó összetartozás erejét nem vesszük figyelembe, akkor paradox módon leválasztjuk a felelősség, az elszámoltathatóság és az igazságosság gondolatát attól a gyakorlati aspektustól, amely végső soron mindezek esszenciáját adja. Az erkölcsi kötelességre és a felelősség tudat kialakulására pedig az emberi psziché mélyen fekvő belső ösztöne, természetének alapvető része, a közösségi szellem gondolata és valósága vezet el minket. Hogy ez miből ered? „A patriotizmusból, a saját vidék szeretetéből, a hovatartozás és a közös, örökölt haza érzéséből.” – írja Zöld filozófia című művében.
- 2. Oikofilia, hagyomány, konzervativizmus
A közösségi szellem gondolatának attitűdje tehát az, amit Scruton a konzervatív környezetfilozófia alfája és omegájaként oikofiliának, azaz az oikosz (gör. otthon, háztartás, család) szereteteként határoz meg. E nála azonban mintegy egybeforr a haza iránti hűséggel, a nemzeti öntudat ápolásával, illetve egyfajta patrióta érzület elsajátításával és az ebből fakadó magatartás kialakításával. Az oikofilia, a haza és a nemzet szeretetlesz tehát az a motivációs tényező, amely az emberi létezés gyökeréig hatolva feltárja természetünk azon aspektusát, ami kifejeződére jutva, áthatva társadalmunkat képes átalakítani a világot. Hiszen az oikosz fogalma és valósága az otthon, a nemzet, a haza erkölcsi tartalmával összeköti az élőket, a holtakat és az eljövendő nemzedék tagjait is. Ez a legbenső tapasztalt az, amelyben mintegy magától értetődően összekapcsolódik egymással a múlt és a jövő.
Az angolszász konzervativizmus atyjára, Edmund Burkere hivatkozva Scruton kifejti, hogy a nemzedékeket összekötő és a generációkat átkaroló szövetséget és az erre épülő felelősségtudatot lényegében a szeretet szüli, az ismeretlen felé irányuló szeretet pedig a jelenben megtapasztalt közösségi összetartozás átélt valósága, a már ismert táplálja. A közösségi kötelezettségeink láncolata ekképpen a családi életből szökken szárba, amelybe mintegy leképződik a társadalmi felelősségvállalásunk előképe. Hiszen ez az a társadalmi színtér, amely a személyesen megtapasztalt szeretet, és a szeretet által megnyilvánuló kölcsönös kötelesség- és felelősségtudat kialakulásának és megújulásának is a helye. Éppen ezért a tágabb közösségek szolidaritástudata, társadalmi kötelékként funkcionálva csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az alulról építkezve, a családból kinőve, közvetlen emberi kapcsolatokon keresztül terebélyesedik ki.
Az oikosz ebben az értelemben a kötelezettségek azon láncolata, amely összeköt bennünket a múlttal, őseinkkel, azzal amit örökül hagytak ránk, s amely feléleszti bennünk a felelősségérzet tudatát a következő generáció iránt, kvázi e láncolat meghosszabbításaként. Ezen láncolat megőrzésének biztosítékaként szolgál a hagyomány, ideértve a társadalmi normák és az ezeket kialakító erkölcsi-szellemi irányelveket. A hagyomány lerombolása – legyen az akár egy akaratlagos szándék, akár egy tudattalan mechanizmus következménye – így szükségképpen azon biztosíték aláásását jelentené, amelyet egyik nemzedék nyújt a másik számára. Mivelhogy az ebben rejlő értékek teremtik meg azt a motivációs tényezőt, ami képes túlmutatni a jelenen, meghaladva az adott személyét és annak adott életet. Mondhatni az oikofilia belső tapasztalatában egyszerre vannak jelen az élők, a holtak és a még meg nem született nemzedék tagjai, és ennek hozományaként az oikoszban éled fel elsősorban az időn átívelő egyetemes nemzeti szolidaritás eszménye. Ha tehát elszakítjuk a jelen generációt a múlttól, és az őseink által áthagyományozott örökséget kitöröljük a társadalmi emlékezetből, akkor “azzal egyszerűen megfosztjuk magunkat minden olyan indítéktól és motivációtól, amely arra ösztönöz bennünket, hogy a jövő embereit a sajátjainknak tekintjük” – összegezi Scruton a oikosz és a hagyomány szerepét.
Scruton koncepciójában az autonóm, társadalomtól független „Én”, mint individuum tehát pusztán egy illúzió, ugyanis az emberek a szó legszorosabb értelmében véve közösségi lények, akik egymás kölcsönös viszonyrendszerébe ágyazódva mindenkori függésben állnak egymással az oikosz szülte nemzeti „mi”-tudatban. Az oikophilia ezért mintegy természeténél fogva összefüggésben áll a múlt és a reánk hagyott örökséggel, így a konzervativizmusból e láncolat mentén logikai szükségszerűséggel következik a jövőorientált gondolkodás, ezáltal a környezetvédelem. Illetve ezt megfordítva, ezen értelmezési keretrendszerben a környezetvédelem elválaszthatatlan magától a konzervatív attitűdtől, amely megteremti mind az elméleti mind a gyakorlati alapját az ökológiának. „A komolyan vett környezetvédelem és a komolyan vett konzervativizmus ugyanoda mutat – ez pedig az otthon.” – írja Scruton. A környezetvédelem így az oikosz, avagy a haza és a család védelmével ekvivalens, az oikofiliából pedig óhatatlanul következik a természeti környezet védelme. A közösség patriotizmusából eredő identitásképző elemek ezáltal szoros összefüggésben, mondhatni szimbiózisban állnak a körülöttünk lévő világ megóvásának gondolatával.
A konzervatív válasz önellentmondás nélkül nem is állíthatna mást. Hiszen a körülöttünk lévő világnak a konzervativizmus mentén történő passzív szemlélése és aktív tapasztalása már implicite magában hordozza a fenti gondolatokat. Tudniillik az oikoszért felelős gondolkodás egy életérzéssé alakulva intuitíve sugallja számunkra, hogy a mi jelenünk, az egyben más valakinek a múltja is, s ahogy az őseink hagyatéka is bennünk élő hagyományként tovább öröklődött, úgy a jelen nemzedéke a jövő generációja számára az, aki a kiindulási pontot számukra megalapozza és lefektetik. Végső soron a konzervativizmusnak egy olyan filozófiai attitűdjére van szükségünk, ahol élő örökösödésként a megőrzés szelleme nem arra irányul, ami már halott. Origójában nem a múlt, hanem a jövő van, s a jövőbe tekintve a nemzet – és így ezáltal természetesen a környezet – életének a megtartása kerül fókuszába.
- 3. Föld, reszakralizáció, teremtés
Az oikoszból eredeztethető attitűd egy másik fontos aspektusa a közösségi szellem, az Én-Te viszonyának, valamint az erre felfűzhető felelősség- és kötelezettségtudat kialakulásának gondolatának a kiterjesztése magára a Földre. Scruton javaslata, hogy tegyük újra személyesség a környezetünkhöz fűződő kapcsolatunkat, hogy „a bennünket minden oldalról övező „Az” egyszer csak „Én”-né váljék.” A környezettel, avagy a természettel szemben tanúsított magatartási minták döntő jellegükben így attól függnek, hogy az „Én-Az” anyagi viszonnyal szemben ki tudjuk e alakítani, át tud e lényegülni lelkünk a Föld vonatkozásában az „Én-Te” személyes viszonnyá. Ez az a viszonyrendszer, amely hozzáállásunkban, majd végül cselekvési narratíváinkban a környezet megóvás szempontjából perdöntő lehet. Az oikofilia tehát végsősoron beemeli fogalmi keretei közé, a nemzet és a haza mellé az ezen fogalmakkal szorosan összefüggő területi jelleget és az irányába megnyilvánuló elkötelezettséget. Ez alapján a Föld nem csupán egy használati értékkel bíró „tárgy” pusztán materiális mivoltánál fogva, hanem mind egyes szám első személyben, mind többes szám első személyben hozzám és hozzánk tartozik, s alanyiságát bennem és bennünk valósítja meg.
Scruton itt implicit módon kvázi egy, a profán környezetvédelmi elképzelésektől elrugaszkodott, a szakralitást érvrendszerébe beemelő teremtésvédelmi programról beszél, ahol a Föld reszakralizálódása egy elkerülhetetlen momentuma az oikofilianak. A keresztény egyházak által bevett terminus gyakorlatilag jelzi azt az értékrendebeli különbséget, amely által ezen környezetvédelmi program képletébe mintegy bekerül az a transzcendens távlat, amely az Isten által teremtett világ védelmére fókuszálva az embernek a környezete felé tanúsított erkölcsi kötelességét és feladatát teológiai célzattal látja el. A teremtés ugyanis ebben a koncepcióban már természetszerűleg egy személyességgel ruházza fel a minket körülvevő környezet azáltal, hogy azt Isten ajándékaként szemléli. A Teremtő által létrehozott és fenntartott létformák, az Istenben összeérő ökoszisztéma részeiként egymásra utalva, nagyban függenek a kölcsönösségtől, ezért kötelességünk figyelembe venni a létezők természetét és azok kölcsönös viszonyát a teremtés rendjében. Ez a mozzanat az Isten felé tanúsított szeretetből fakadóan pedig óhatatlanul a teremtett világ megóvására sarkall.
Egy úgymond megszemélyesített Föld képe, amelyet a Teremtő szeretetének megnyilvánulásaként értelmezhetünk így arra szólít fel minket, hogy a felhasználás puszta tárgyává és eszközévé degradálódott, kizsákmányolt természetet ne uraljuk, hanem kormányozzuk, és mint önmagában vett célként a teremtés művének megvalósításában töltsük be Isten munkatársának a szerepét. Scruton szerint a környezethez viszonyuló közfelgofás válságának elmélyülése gyakorlatilag abból az egyensúlyvesztésből származik, „ami akkor áll elő, amikor az emberek az őket körülvevő világot már nem mint otthonukat értelmezik.”
- 4. Elidegenedés, individualizáció, oikofóbia
Scruton filozófiájában mindez természetesen csak akkor lehet sikeres, ha az oikophilia, mint mentalitás és az ebből feltétlen következő életstílus ki tud alakulni a gyakorlati gondolkodásban, és gyökeret tud ereszteni a társadalmat alakító egyének belső meggyőződésében. A megoldás ezért nem a politikai-gazdasági rendszer felülről történő megváltoztatásában, hanem az ún. kulturális szférában leképződő közfelfogás szellemi-erkölcsi mintái által kialakított felfogás és életmód alulról történő nevelési-oktatási stratégiai átszervezésében látja. Megvalósítása, így elsősorban egy metapolitikai program részét kell, hogy képezze a XXI. század kulturális hadszínterén.
Ez azonban felvet némi problémát. Ugyanis Scruton környezetfilozófiájának gerincét, az oikophilia megvalósulásánakrealitását, körül nézve a világunkban mindenképpen kerékbe törni látszik a korszellem ideológiai sajátosságai (vö: individualizmus – atomizáció, multikulturalizmus – globalizáció). A problémát Scruton is észleli: „Vajon otthon lehetünk-e valaha ebben az átalakult világban, ahol a körülöttünk lévő dolgokat „használjuk”, „elfogyasztjuk” vagy „kidobjuk”? – teszi fel a kérdést. A fogyasztás egydimenzionalitásába zárva ugyanis eléggé kétséges, hogy a modern kor embere képes e az oikophiliat magáénak tudni. Képes e preferenciáit nem anyagi, hanem szellemi, nem fogyasztás, hanem értékalapúan kezelni, egy olyan indokrinációs folyamatban, ahol az individualizáció révén az egyén egyre inkább elidegenedik az otthonától, valamint az ezekhez kötődő emóciók motivációs aktusától, leértékelve ezzel a haza és a nemzet fogalmát.
Kétségtelen, hogy a mesterségesen fenntartott és hamisan felszított szükségletek kielégítése az átlagember számára primátust élvez a haza- és nemzet szeretet érzületével szemben, s az értékek hierarchiájának csúcsán az egyén saját boldogulása áll. A gazdasági horizont mintegy elnyeli az erkölcsi és szellemi dimenziót, ami által a tömegember fogyasztási tevékenységét, önnön preferenciának értékesítését a költség-haszon képlet alapján már nem gátolja semmi. A társadalmunkat átható individualizáció térnyerése pedig egy az egyben egy ellentétes irányú folyamatként hat, mint a Scruton által óhajtott oikophilia életérzésénekelterjesztésének a gondolata. Abban a társadalmi atmoszférában, ahol a kötelezettségeink köre nem terjed túl önmagunk boldogságkeresésén, és ahol az így uralkodó opportunizmus által a felelősségtudat megszűnőfélben van eleve kérdéses, hogy milyen értelemben van helye a közösségi szellemnek és az oikosznak.
Nem véletlen, hogy Scruton az egyéni vágyak kielégítéséért folytatott hajszában jelöli meg a társadalmi rendet, és így a Földet is fenyegető veszélyforrások központját. Mint írja a globalizáció gazdasági és politikai hozományai azok (az individualizáció és az elidegenedés képében), amelyek a leginkább „rombolják az értékeket, amelyektől a stabil élet függ.” Ezen vészjósló folyamatot sűríti bele az otthon megtagadásának, az oikofóbia kifejezésébe, amely az említett mechanizmusok által gyakorlatilag semlegesíti az oikoszból fakadó azon ösztönzőket, amely támaszként szolgálnának társadalmaink szétesésének, valamint környezetünk felforgatásának viharos időszakában. A folyamat megfordítása a Föld jövője szempontjából a konzervativizmus talaján állva szükségszerű. A kérdés, hogy e erre van elég időnk…
Zöldinges.net – Váradi Attila
[1] Hans Jonas elmélete, miszerint a moralitás valódi motivációja abból a belső késztetésből fakad, amikor az egyén egyes szám első személyben felismeri, hogy az adott jó megcselekvése és az ebből fakadó okozati erő által befolyásolt következményeknek az elérése a cselekvő elhatározásán áll vagy bukik. A felelősségérzet ezen tudata az, amely a cselekvő személyt az időben kiterjesztett lényként mutatja be, aki nem csak az itt és mostban él, hanem cselekedetei által vállalt felelősségében rendelkezik egy múlt- és jövőtudattal is.
[2] Stephen Darwall tézise, amely szerint morális gondolkodásunk gyökerei az elszámoltathatóságig nyúlnak vissza. A cselekvésünk indíttatásai így a kölcsönösen elfogadott közösségi normákon fordulnak meg, hiszen minden esetben második személyben szólítjuk meg a másikat. Ezért a cselekedeteink mögött meghúzódó indokokat a másikkal való viszonyomban tudom csak közölni, a köztünk kialakult és fennálló viszonyrendszer függvényében.
[3] John Rawls szerződéselméleti igazságelmélete, amely az igazságos megtakarítás alapelvét hangsúlyozva kimondja, hogy egy adott nemzedéknek kötelessége ugyanannyit örökül hagyni a következő generációra, mint amennyit ő maga kapott az előzőktől.
